szalonna

- Éhes vagy?
- Mint a farkas. Dél régen elmult.
- A kutya kiette a sonkát a tarisznyából.
Megvető pillantást vetett Tiszára.
Tisza lesütötte a szemét, és a bátyám háta mögé sompolygott, mintha bánná a lopást.
Pedig dehogy bánta! Egész úton vígan futkosott a varjak után.
- Szépen állítunk haza, - szóltam, - fiát se láttuk a nyúlnak.
- Baj is az, - felelte, - én nem szeretem a nyúlpecsenyét.
- Persze sokszor van.
- Nem azért. Valami keserü mellékízét érzem. Nem magyarnak való az. Többet ér annál a szalonna is.
Megállt.
A puffadt vadászkeztyüt beleakasztotta a szíjba, és egy gondolat játszott át az arcán.
- Hallod-e? Gyerünk a bacsóhoz szalonnázni!
Ezt a szót: szalonnázni, jelentős szemöldökemeléssel és gyönyörüséget kifejező mosolygással mondta.
Én sohse lelkesedtem a szalonnáért. Ha más nincs, - gondoltam - az is jó.
Megindultunk a ropogós hóban az erdőszél felé.
Marci bátyám elővette a tarisznyájából a pipáját. Szép fánk-szinü vadászpipa. Csuda, hogy a Tisza azt is meg nem ette.
Kicsiholt. Beletette a taplót. Violaszinü füstrongyokat röppentett belőle. Azután ujra zsebredugta. Féltette talán, hogy megfázik.
- Te, - szólott az úton kis idő mulva hozzám, - szereted?
Tudtam, hogy az emlékezetemet negyedórával vissza kell ugrasztani, hogy a kérdésére feleljek. Mert a falusi ember eszejárása nem olyan szökdelő, mint a városié. A falusi emberbe, ha egyszer beleesik valami gondolat, hát meg is áll benne. Körülötte forog az esze, mint a ringlispi.
- Szereted? - kérdezte ismételve.
- Nem tulságosan, - feleltem őszintén.
- Pedig a szalonna az ételek királya, - szólott elmerengve. - Nemzeti eledel. Semmiféle eledel sem hasonlítható a szalonnához. Bacsóék különösen értik, hogyan kell a szalonnát abárolni. Azt hiszem foghagyma füzért akasztanak melléje. Micsoda zamat! Fehér mint a liliom. Rózsával takart liliom. Össze van benne keverve a diótól kezdve minden fehér ételnek a lelke. Ilyet nem eszik a császár. Az ember ha beleharap, nyelvén érzi a sertéspecsenyének minden megidealizált zamatját.
- Vers lesz már, bátyám.
- Hát azt hiszed nem érdemelné meg a szalonna, hogy ódát írjanak róla? Isteni eledel! Nem is tudok ingerlőbb látványt elképzelni, mint mikor a magyar nyugalmasan, sőt bizonyos kimért méltósággal falatozza a paprikás szalonnát.
Ráhagytam, hogy az szép látvány.
Azonban az öreg fantáziája tovább dolgozott.
- Már csak nézni is gusztus: hogyan metéli apró fehér kockákra a szalonnát. Hogyan tüzi fel a fehérvári bicska hegyére, és hogyan illeszti össze az illatos puha rozskenyérrel.
- A dombját meg ropogtatja.
- A szeméből sugárzik a boldogság és az elégedettség. A szalonna zamatja egybeolvad a friss kenyér illatával. A só élénkké teszi. A paprika pikánssá.
És elhallgatott.
De már akkor nekem is szalonna-idillben hengergődzött minden gondolatom. E pillanatban azon se csodálkoztam volna, ha azt hallom, hogy Beethoven szalonna-szimfoniát is írt. Szalonna-kéjmámornak lehet nevezni azt az érzést, amely a fantáziámat a havas csöndes úton ringatta.
A vén bacsó az ajtóban állott. Levette a süvegét már messziről, és néhány lépésnyire elénk jött.
- No bacsó, - szólt a bátyám, - megeszünk.
A vén juhász úgylátszik megtisztelőnek találta ezt a bejelentést, mert mosolyogva vonogatta a vállát, s valamit dünnyögött.
- Hát elő azt a paprikás szalonnát!

- No, Lidi kisasszony. Itt van a jó magyar tea. Nézze: az uram ugyan várja ám - balkézzel.
Az öreg bizony leült az asztalhoz, s nem várta a vendégét, hanem hozzálátott a maga angáriájához.
Két öblös csésze állt az asztalon, tele párolgó folyadékkal, mely valóságos jó borleves volt, tojássárgájával behabarva, s fahéjjal fűszerezve.
A leány kiszürcsölte azt az utolsó cseppig.
- No ugye, hogy jó ez a magyar tea - szólt sunyítva az öreg apó.
- Egészen fölmelegített. Nagyon köszönöm.
A leány aztán viszonszívesség fejében kiszedte kosarából a zsemlyéket, s azokkal kínálta meg a házigazdáját.
- De hát azt mondja a szentírás, hogy: „Nemcsak kenyérrel él az ember”… - szólt az öreg -, hanem szalonnával is. - Ezt a feleségének mondá.
- Ej, ej! öreg ember, nem kell a szentírással tréfálkozni.
- Hát hiszen nem tréfálok én, hanem komolyan mondom. Egy kis fagyos szalonna nagyon beválna most. Hozz le egy darabkát a padlásrul, hékám!
A Zsuzsa engedelmesen fogta a vasúti lámpát, meggyújtotta, s felment a lépcsőn a padlásra.
- Evett-e már fagyos szalonnát paprikával a kisasszony?
- Sohasem ettem. Azaz hogy: ettem, ettem! Dehogynem ettem.
- Bizony sohasem evett maga nyers szalonnát, édes lelkem; azt se tudja, mi fán terem.

[…]

Ezalatt lejött az asszony a padlásrul egy darab szalonnával. Tányért is tett késsel, villával a kisasszony elé.
- Hahaj! Ki látta azt: tányérrul enni a szalonnát, villával? - Protestált az öreg gazda. - Majd megtanítom én a kisasszonyt, hogyan kell szalonnát enni. Először levágja az ember a kenyérnek a haját, arra ráfekteti a szalonnát, bőrével lefelé. Akkor a bicsakkal leszeli a szalonna tetejéről a hájas részét (aki teheti!). Akkor azután egy késhegy paprikát elken rajta; annak a tetejébe egy csipet sót. No most egy falatot a kenyérből vágjunk, egy másikat a szalonnából, mind a kettőt egyszerre a szánkba tesszük. Ugye hogy milyen fölséges? Valamennyi hercegnek a híres szakácsa mind összeverheti a fejét, mégsem talál ki olyan difinyós eledelt, mint egy darab paprikás hasaszalonna kenyérrel. Egyesítve van ebben a mennyei mannától elkezdve az isteni ambróziáig minden csemegének az íze! Akinek egy darab szalonnája van, s azt meg tudja becsülni: nem kell annak a kaszinó spájzcédulája. Hát még aki a bőrkéjét is meg tudja rágni! Az ám a valami. De már nekem nincs hozzávaló fogam.

S addig-addig magasztalta a szalonnát, míg hol ő vágott, hol a kisasszony szelt belőle, hogy utoljára „mores”-nek való sem maradt a darab szalonnábul.