szalonna

- Éhes vagy?
- Mint a farkas. Dél régen elmult.
- A kutya kiette a sonkát a tarisznyából.
Megvető pillantást vetett Tiszára.
Tisza lesütötte a szemét, és a bátyám háta mögé sompolygott, mintha bánná a lopást.
Pedig dehogy bánta! Egész úton vígan futkosott a varjak után.
- Szépen állítunk haza, - szóltam, - fiát se láttuk a nyúlnak.
- Baj is az, - felelte, - én nem szeretem a nyúlpecsenyét.
- Persze sokszor van.
- Nem azért. Valami keserü mellékízét érzem. Nem magyarnak való az. Többet ér annál a szalonna is.
Megállt.
A puffadt vadászkeztyüt beleakasztotta a szíjba, és egy gondolat játszott át az arcán.
- Hallod-e? Gyerünk a bacsóhoz szalonnázni!
Ezt a szót: szalonnázni, jelentős szemöldökemeléssel és gyönyörüséget kifejező mosolygással mondta.
Én sohse lelkesedtem a szalonnáért. Ha más nincs, - gondoltam - az is jó.
Megindultunk a ropogós hóban az erdőszél felé.
Marci bátyám elővette a tarisznyájából a pipáját. Szép fánk-szinü vadászpipa. Csuda, hogy a Tisza azt is meg nem ette.
Kicsiholt. Beletette a taplót. Violaszinü füstrongyokat röppentett belőle. Azután ujra zsebredugta. Féltette talán, hogy megfázik.
- Te, - szólott az úton kis idő mulva hozzám, - szereted?
Tudtam, hogy az emlékezetemet negyedórával vissza kell ugrasztani, hogy a kérdésére feleljek. Mert a falusi ember eszejárása nem olyan szökdelő, mint a városié. A falusi emberbe, ha egyszer beleesik valami gondolat, hát meg is áll benne. Körülötte forog az esze, mint a ringlispi.
- Szereted? - kérdezte ismételve.
- Nem tulságosan, - feleltem őszintén.
- Pedig a szalonna az ételek királya, - szólott elmerengve. - Nemzeti eledel. Semmiféle eledel sem hasonlítható a szalonnához. Bacsóék különösen értik, hogyan kell a szalonnát abárolni. Azt hiszem foghagyma füzért akasztanak melléje. Micsoda zamat! Fehér mint a liliom. Rózsával takart liliom. Össze van benne keverve a diótól kezdve minden fehér ételnek a lelke. Ilyet nem eszik a császár. Az ember ha beleharap, nyelvén érzi a sertéspecsenyének minden megidealizált zamatját.
- Vers lesz már, bátyám.
- Hát azt hiszed nem érdemelné meg a szalonna, hogy ódát írjanak róla? Isteni eledel! Nem is tudok ingerlőbb látványt elképzelni, mint mikor a magyar nyugalmasan, sőt bizonyos kimért méltósággal falatozza a paprikás szalonnát.
Ráhagytam, hogy az szép látvány.
Azonban az öreg fantáziája tovább dolgozott.
- Már csak nézni is gusztus: hogyan metéli apró fehér kockákra a szalonnát. Hogyan tüzi fel a fehérvári bicska hegyére, és hogyan illeszti össze az illatos puha rozskenyérrel.
- A dombját meg ropogtatja.
- A szeméből sugárzik a boldogság és az elégedettség. A szalonna zamatja egybeolvad a friss kenyér illatával. A só élénkké teszi. A paprika pikánssá.
És elhallgatott.
De már akkor nekem is szalonna-idillben hengergődzött minden gondolatom. E pillanatban azon se csodálkoztam volna, ha azt hallom, hogy Beethoven szalonna-szimfoniát is írt. Szalonna-kéjmámornak lehet nevezni azt az érzést, amely a fantáziámat a havas csöndes úton ringatta.
A vén bacsó az ajtóban állott. Levette a süvegét már messziről, és néhány lépésnyire elénk jött.
- No bacsó, - szólt a bátyám, - megeszünk.
A vén juhász úgylátszik megtisztelőnek találta ezt a bejelentést, mert mosolyogva vonogatta a vállát, s valamit dünnyögött.
- Hát elő azt a paprikás szalonnát!